Négy lett. Maradhat?

Azt olvastam nemrég valahol az éter egyik oldalán megjelent írásban, hogy vannak sztárok, akik úgy gyártják a gyerekeket, mintha nem lenne holnap. Azaz sok van nekik. Mel Gibsonnak, Mick Jaggernek, satöbbinek is, még volt pár név.

Talán kilenc-kilenc gyereket említett a cikkíró, nem emlékszem pontosan, a számérzék nem az erősségem. Arról nem találtam infót, hogy mindez egy anyától, vagy kilenctől khmkhm, az a része jobban érdekelt volna, de nem taglalták. Mondjuk, dédnagymamámnak is kilenc gyereke volt, de ő nem volt annyira híres, mint Mel vagy Mick. Na mindegy.

Csak lazán, mintha nem lenne holnap. Vagy mégis?

A lényeg a gyártáson volt, a lealacsonyításon, a gyerek eltárgyiasításán. Nem is ezt akartam írni, nem. A lényeg azon volt, hogy rákattinsak, rákattintottam, pedig akkor kellett volna még egy kicsit továbbgörgetnem. Ismerős düh kezdett a lábujjam hegyétől az agyam felé kúszni: gyereket gyártani? Mintha nem lenne holnap??? Micsoda eltárgyiasított világképet torzít elém ez a cikk, kúszott egyre feljebb a düh bennem, micsoda? A gyerek egy gyártósorról legurult tárgy? Mivaaaan? Itt el is gurult az én gyógyszerem is, azt hiszem, személyes sértésnek vettem. Mert napi szinten találkozom azzal a sajnálkozóan kérdő tekintettel, amire sokan képesek azok közül, akik meglátnak egy terhes nőt még három eleven gyerekkel.

Nem egy gyártósorról legurult tárgy. Ő egy ember.

Nem, nem lehet terhes, már van neki három. Biztos jól bekajált ebédre, ilyenek ezek a többgyermekes anyák, nem érdekli a testük. Különben is, minek vállalna még egyet erre a világra? Erre a világra!!!! Persze, ez a felemelő monológ a fejemben játszódik le, ahogy elképzelem, hogy mi van egy-egy tekintet mögött. Ergo, teljesen rólam szól, nem a Darinában dolgozó elárusítóról, aki mindig gyanúsan figyeli a kabát alól kitüremkedő hasamat. Vagy az alig ismerős utcabélitől, akivel néha köszönünk egymásnak, néha nem, attól függ, milyen a kedvünk.

A kávé örök, még ha szokszor ki is hűl mire megiszom

Tényleg rólam szól, mert bennem is szokszor lejátszódott a lemez: nem így terveztem a nagybetűst. Magamra, a munkára, a többi gyerekre, Vincére, a lakásra, utazásokra, homokos tengerpartra, Északi fényre, izlandi tájakra és még ezeregy másra fizettem be gondolatban. Mindenre, amiről azt hittem, ráhatásom van. Akkor fogta magát az a kis Élet, és bekuckózott hozzánk. Köszöni szépen, jól van, cső-csumi-csá, majd tavasszal érkezem-hozzáállással. Újratervezés. Utazások, írások, önmagamra figyelés, Aurora Borealis elnapolva. Helyette babakelengye, nagyobb autó, szopizós melltartók, pelenkázó. S három izgatott, csillogó szemű gyermek, akik egyfolytában beszélgetnek az öccsükkel, hogy ha majd megjön, megismerje a hangjukat, és ők is meg tudják nyugtatni, ha sír.

Samunak az egyik vallásórán le kellett rajzolnia azt, hogy mi a legjobb dolog az életben. Elmesélte, hogy a barátja egy űrhajót rajzolt, amiben a szerelmével utaznak. 🙂 Már ez megmelengette a szívemet. S te, Samu, te mit rajzoltál, kérdeztem. Azt, amikor megszületik egy baba.

Akkor éreztem, hogy a lábujjamtól az agyamig kúszik fölfele egy érzés, ami minden mást felülír, de amolyan egy szóval kifejezhetetlen érzés ez. Olyan, mint amikor megérkezünk valahová, és nem akarunk onnan elmenni, olyan, mint amikor érzed, hogy jó helyen vagy, jó időben, és az összes eddigi döntésed életed legjobb döntése volt. Akkor jöhetnek is, mehetnek is a lesajnáló, eltorzított, szenzáció-hajhász cikkek, tekintetek, gondolatok. Az élet mindent felülír.

Csak egy csoda a sok közül

Konyakot, majonézes krumplit és vinettát vitt be, majd leült és várt

Meghajoltak a karácsonyfa ágai a díszek súlya alatt, de valami irracionális késztetés miatt a lelkem egy része mégis ragaszkodik ehhez a nem túl ünnepélyes látványhoz. Ma még itt áll a nappalinkban a száraz, kifakult karácsonyfa, pislákol rajta még a fényfüzér, csillog a dísz, ha rávetül a fény, de nem él már, esdekelve kéri, engedjük el, január van.

További információk

Történjék bármi, élni azért kell valahogy

Gyerekkoromban az volt az egyik visszatérő álmom, hogy szaladok valaki vagy valami elől, de nem tudom felidézni pontosan az alakját, és egyszer csak annyira felgyorsulok félelmemben, hogy felugrom és felrepülök.

Akkor már érzem, hogy nem esek vissza, egyre magasabbra kerülök. Biztonságban vagyok, megmenekültem, és iszonyúan jó érzés fentről nézni a gyufásdoboznyi házakat, hangya-embereket. Más léptékben nézni a világot, egy sokkal átfogóbb képet kapni róla. Ma is megnyugtató érzés, hogy a világ nemcsak a befizetésre váró számlákból, a leadásra váró cikkekből, a morzsás asztalból és kiboruló bilikből áll, ha igazán nagy léptékben szemléljük azt. Ha lenne rá lehetőségem, fellövetném magam a világűrbe, vagy legalább a sztratoszféra széléig, hogy onnan nézzek vissza a helyre, ahol élünk.

További információk

Ahhoz a senkihez is jogunk volt

Elővettem a szempillaspirálomat, kicsavartam a kupakját, rákentem a fekete festéket a pilláimra, lánybúcsúra készültem. Akkor még nem tudtam, hogy aznap másfajta búcsún veszek részt. Éppen becsavartam volna a tubust, amikor csengett a telefonom, Zsuzsa. Tudtam, hogy mit fog mondani, tudtam, hogy nem a barátnőmet búcsúztatom el aznap.

További információk

Egy kis szoba nagy ablakokkal, szép kilátással, vagy egy nagy szoba kis ablakokkal, kilátás nélkül?

Trudi felszívta a varázsport a porszívóval, de nem neki kellett volna ezt megtennie, hanem valamelyik másik babának, esetleg egy szőrös plüssállatnak, de semmiképpen nem Trudinak!

20200403_090203
Engedjetek ki!!!!!

Visította sírva Bora.

További információk

Kell ez nekem?

Halványzöld üveghal feküdt a Diamant televízió tetején, egy igencsak szép csipketerítőről figyelte a család mindennapjait a táncoló halványkék nippfiúcska és a féllábú cica mellől. Szerencsére mindig akadt társasága, csak késő éjjel hagyta abba a villogást a televízió. Fekete-fehér képeket sugárzott a hazai világból, akkor még nem voltak színek, ez a Csáu idejében volt. Az internet és a Microsoft előtt, a fast fashion-ön túl, a szelfiken is túl, ahol a legmenőbb influencer a pegászos szomszédcsaj volt, akinek már egy stóc Minti rágókból gyűjtött képe volt ismeretlen indiai énekesekről. Amikor még Kuss volt a neve a gyereknek, aki drága nyakékkel szaladgált a tömbház előtt, lakáskulcsa madzagon. Otthon sok giccs, limi-lomi, kacat, szedett-vetett bútorok, mind tölgyfából, persze. Akadt egy-két értékesebb dolog is, de minek? Úgysem tűnt ki a halomból. Nem gyűjtöttünk semmit tudatosan, de nem is dobtunk el semmit. Tudatosan?

Volt nekem ilyen járókeretem is, amiben mindig repestem az örömtől, soha nem dőltem fel a küszöbökön, és ráadásul imádtam, ha fotóznak benne.

További információk

Elindultam megszeretni magamat

Vannak emberek melletted, akik halálukkal is legalább annyit tanítanak, mint az életükkel. Az én édesapám is ilyen ember volt. Halála nem csak veszteségérzetet ébresztett bennem, de egy hatalmas én-részemet is felfedte, amelyről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Milyen érdekes teremtés az emberi lélek, amely képes egy életen át csak a felszínen evickélni, éppen csak súrolva a mélyebb rétegek külső bugyrait. S ha éppen “semmi” sem történik vele, azt is szépen megtanulja már kisgyerekként, hogy  minden rosszat, negatívat, kellemetlent olyan mélyre nyomjon, hogy soha ne kelljen neki szembenéznie vele. Jól begyakorolt, automatikus mozdulatsorok, mondatok könnyítik meg tudatunk alatt megbújó érzéseinknek a rejtőzködést.

További információk

Lerajzoljam neked holnap Nagytatát?

Nehéz írni erről. Már számtalanszor összeálltak a szavak a fejemben, de nem tudtam sorrendbe rakni őket.

Kislánykorom óta tudtam, hogy egy szürke kedd reggel fog megtörténni, miközben épp lefő a kávé, és felszedek két lego-embert a konyha padlójáról. Gyerekként sokszor próbáltam előre átélni azt a pillanatot, amikor megtudom, hogy édesapám meghalt.

További információk

Már csak vigyáznunk kell arra, amink van

Ma végre találkozott ihlet és idő. Régóta nem hallottak egymásról, az utóbbi hónapokban pedig nagy ívben ki is kerülték egymást. Ha volt időm írni, sehol nem volt az ihlet, ha pedig megcsapott az ihlet, az idő csúszott ki a kezeim közül. Ma végre “összejöttek”, üdvözöljétek egymást, és ígérjétek meg Éjának, hogy gyakrabban találkoztok ezután….

IMG_7555

Az idő fogaskerekének fordulatszáma ugyanis egyenesen arányos a gyerekek számával. Tudom. Harminc fölött gyerekek nélkül is gyorsabban peregnek a másodpercek.

További információk

A harmadik hírét már nem kíséri tapsvihar és konfetti

Az elsőt mindenki tapsikolva fogadja, kis csodáról beszélnek, áldásról. Kivétel nélkül mindenki örül az elsőszülöttednek  – legalábbis ezt mondják, s te elhiszed, miért ne. A második gyerek már szinte kötelező-számba megy, kell a testvér, mondják. Vállveregetés, elismerő pillantások – persze, ha legalább két év van köztük, mert ha annál kevesebb van, akkor sok sajnálkozó tekintettel is találkozol, akik tudják, hogy milyen nehéz lesz kettővel, ha ilyen kicsi a korkülönbség köztük. Ők csak tudják, ők is voltak hasonló helyzetben, de ha ők nem is, akkor a szomszéd sógornője mesélte, hogy volt neki egy szomszédja, akinek a gyerekei között csak másfél év volt, és az asszony majdnem belehalt a nevelésükbe, olyan nehéz volt. Ikres anyukák nem is léteznek!

IMG_7410
Kéz a kézben mindig jó

További információk