Már csak vigyáznunk kell arra, amink van

Ma végre találkozott ihlet és idő. Régóta nem hallottak egymásról, az utóbbi hónapokban pedig nagy ívben ki is kerülték egymást. Ha volt időm írni, sehol nem volt az ihlet, ha pedig megcsapott az ihlet, az idő csúszott ki a kezeim közül. Ma végre “összejöttek”, üdvözöljétek egymást, és ígérjétek meg Éjának, hogy gyakrabban találkoztok ezután….

IMG_7555

Az idő fogaskerekének fordulatszáma ugyanis egyenesen arányos a gyerekek számával. Tudom. Harminc fölött gyerekek nélkül is gyorsabban peregnek a másodpercek.

Continue reading “Már csak vigyáznunk kell arra, amink van”

Reklámok

A harmadik hírét már nem kíséri tapsvihar és konfetti

Az elsőt mindenki tapsikolva fogadja, kis csodáról beszélnek, áldásról. Kivétel nélkül mindenki örül az elsőszülöttednek  – legalábbis ezt mondják, s te elhiszed, miért ne. A második gyerek már szinte kötelező-számba megy, kell a testvér, mondják. Vállveregetés, elismerő pillantások – persze, ha legalább két év van köztük, mert ha annál kevesebb van, akkor sok sajnálkozó tekintettel is találkozol, akik tudják, hogy milyen nehéz lesz kettővel, ha ilyen kicsi a korkülönbség köztük. Ők csak tudják, ők is voltak hasonló helyzetben, de ha ők nem is, akkor a szomszéd sógornője mesélte, hogy volt neki egy szomszédja, akinek a gyerekei között csak másfél év volt, és az asszony majdnem belehalt a nevelésükbe, olyan nehéz volt. Ikres anyukák nem is léteznek!

IMG_7410
Kéz a kézben mindig jó

Continue reading “A harmadik hírét már nem kíséri tapsvihar és konfetti”

Partizán a játszótéren

Nagyon halkan hallom a Dunán száguldó hajók hangját, és a kettes villamos megnyugtató döcögése is beszűrődik a csendes budapesti éjszakába. De egész közelről hallgathatom a gyerekek egyenletes szuszogását. Ők alszanak. Én megérkeztem – gondolom magamban – jó helyen vagyok, jó időben. Nem csak fizikai mivoltomban, hanem túl az anyagi léten, a tér és idő kontinuitásának görbületén, de még az elasszonyosodott testem húsbavágó valóságán is túl, van egy önmagam, amely úgy érzi, megérkezett.

IMG_5701

Continue reading “Partizán a játszótéren”

Hagytam, hogy sírjon a gyermekem

Mocskos tányér, pohár, evőeszközök be a mosogatógépbe, indítás. Igaz, előbb benéztem a gyerekszobába, lám, észreveszi-e, hogy nélküle indítom el a gépet. Annyira magukba merülve oltották a tűzet Borával, hogy nem volt szívem megzavarni őket. Mondjuk, felmerült egy pillanat töredékéig bennem, hogy mi lesz, ha mégis meghallja, hogy beindítom. Nélküle.

De nem estem kétségbe. Sőt, azt hiszem, tudat alatt vártam is a kiborulását, azért sem mozgattam meg minden szálat a mosogatógép újraindítása érdekében.

IMG_8672

Continue reading “Hagytam, hogy sírjon a gyermekem”

A virtuális életbe bele!

Hova tűntünk mi? Úgy értem, emberek, kapcsolatok, nem profilképek. Miért nem unatkozunk egy kicsit, s bámulunk előre a nagy semmibe az okostelefonjaink képernyőjén legördülő cukimuki babás-cicás-önfényezős-tortás fotók helyett?

Nem akarom, hogy mások élete és története fontosabb legyen az enyémnél.

Continue reading “A virtuális életbe bele!”

Harminchárom márciusom

Éppen délután két-három óra között lehetett, jöttek kifele az iskolából a diákok, és én néztem az arcukat. Észre sem vették amúgy, nyugodtan figyeltem őket. Szépek voltak, mint egy Monet-festmény. Olyan gondtalanul, könnyedén lépkedtek, mosolyogtak, huncutul kacarásztak, telefonáltak, szívesen végighallgattam volna egy-egy beszélgetésüket.

“Hallod, mit veszel fel ma? Nekem nincs egy normális ruhám sem, komolyan. A szürke felsődben jössz, amit együtt túrtunk? Abban nagyon dögös vagy, s tudod, ott lesz az a srác is, akit a múltkor bejelöltél. Ühüm. Szerintem nincs barátnője. A múltkor láttam, hogy egyedül bulizott a dzsezzben, úgy hogy, biztosan nincs. Na puszi, akkor este találkozunk, előbb bemelegítünk, tudod. Szia!”

Continue reading “Harminchárom márciusom”

Nem karácsonyi mese

Nem akartam feltétlenül haza menni karácsonyra. Csak azt szerettem volna, hogy Samu meggyógyuljon, s ha ennek az lett volna az ára, hogy kórházban töltöm vele az ünnepeket is, hát kórházban töltöttem volna vele az ünnepeket. Ennyi. Az önsajnálat ilyenkor semmit nem jelent. Máskor sem, mondjuk, néha mégis milyen profik vagyunk benne.

samu1

Continue reading “Nem karácsonyi mese”