Nehéz írni erről. Már számtalanszor összeálltak a szavak a fejemben, de nem tudtam sorrendbe rakni őket.

Kislánykorom óta tudtam, hogy egy szürke kedd reggel fog megtörténni, miközben épp lefő a kávé, és felszedek két lego-embert a konyha padlójáról. Gyerekként sokszor próbáltam előre átélni azt a pillanatot, amikor megtudom, hogy édesapám meghalt.

Annyira nem akartam elveszíteni Édesapámat, hogy életem legnagyobb fájdalmával járt arra gondolni, hogy egyszer csak lesz olyan, hogy nem lesz már. Gyerekként mindig egy hatalmas fájdalmat éreztem a mellkasomban, és elkezdtem rettegni és imádkozni, hogy még ne, még ne, még hadd éljen, mi még kicsik vagyunk, még fiatalok vagyunk, még nem élte meg az unokákat sem, még hadd élje meg a harmadik unokát is….és ezt mind meghallgatta Valaki, mert megélte. Nem azért féltem a halálától, mert beteg volt, hanem csak azért, mert kicsit idősebb volt, mint a többi apuka.

ede
Az én csillogó szemű Édesapám

Azon a júliusi keddi napon egy pillanat alatt elzáródott az a bizonyos ér a kisagyban, és agyi infarktussal szállították kórházba. Aznap még reménykedtem, de másnaptól már tudtam, mert közölte velünk az orvosnő, és éreztem is – mert az ember megérzi ezt, ha szorosan kötődik valakihez, csak néha nem meri bevallani magának -, hogy meghalni készül az az ember, aki valaha az egész világot jelentette számára. Azután megindult bennem egy folyamat, talán a gyászé és az elfogadásé. Nem kérdeztem, hogy miért? S azt sem, hogy miért pont Ő? Tudatosan próbáltam elfogadni a megváltoztathatatlant.

“Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is…” – írja Márai. Mintha Róla írná…Napról napra öregebbnek láttam édesapámat az elmúlt években, nem a ráncai sokasodtak meg, nem lett sokkal görnyedtebb a háta, nem a gyönyörű kezeit láttam eresebbnek vagy az amúgy is ősz haját őszebbnek, nem, hanem a Lelke lett fáradtabb, az örömvágy múlt el benne.

 

Tettem a dolgom, és nyújtottam a perceket, beszélgettem vele a gyerekekről, a régi autónkról, arról, hogy milyen jó édesapa, és tőle tanultam meg játszani mit visz a kishajót, ország-városost, sakkozni, kártyázni, cipőfűzőt bekötni, ő tanította meg az órát, vele táncoltam először a régi magnószalagjaink dallamaira, úgy hogy felálltam a lábára, és lépegettem vele egyszerre, ő mesélte el nekünk először a Fehér ló fiát, ő vitt le szánkózni az első decemberi hóban – mert harmincakárhány éve még decemberben is jó nagy hó hullt. Ő szerelte meg a biciklimet, vele készítettünk kartonból Barbie-házat, ő szerelte fel a jégkorcsolya-talpakat a téli bakancsunkra, de valamiért sosem tanultunk meg igazán jól korcsolyázni vele. Ő vitt el először Budapestre. Rajta keresztül ismertük meg a világot, minden csodájával és furcsaságával együtt. És ki tudja, még miket tanultam tőle, hiszen neki és édesanyámnak köszönhetem azt, aki ma vagyok. Ő volt az, aki minket szeretett a legjobban, bár ezt sosem mondta el szavakkal, mert ő olyan szótlanul és csendesen tudott mindent végigcsinálni. A saját halálát is. Mert hiába meséltem én neki minderről a kórházban, ő nem válaszolt szavakkal. Csak néha a szemöldökét húzta össze, ha kiejtettem a gyerekek neveit, gyengén szorított egyet a kezemen vagy a bal lábát emelte meg többször is, mert a jobbat nem érezte. De a tekintete már nem volt meg, hiába nyitottam fel a szemét, és tettem elé azt a nagy piros szívet, amit Samu rajzolt neki, ő üresen meredt előre. Nem volt benne szikra, semmi, csak egy szem, egy biológiai szerv. Nem volt benne Édesapám. De keddtől szombatig éreztem, hogy ott van, akkor is, amikor már a kezemet sem szorította meg, s a lábát sem mozgatta többé. De éreztem, hogy él a Lelke, lélegzik, melegséget áraszt.

Mert aki már ért hozzá halotthoz, tudja, az az emberi test, amelyben nincs már élet, nagyon hideg. Nem annyira, mint amikor egy decemberi szánkózás után jégcsappá fagy a kezed, hanem annál sokkal de sokkal hidegebb és merevebb.

Szombaton is úgy jöttem el tőle, mint azelőtt minden nap a héten. Hogy talán most látom Őt utoljára. Nem a testére gondolok, hanem Rá, a Lelkére, amelyet tényleg július első szombatján láttam utoljára. Próbálom felidézni az érzést, de nem kavar fel, mert nyugodtnak láttam akkor, olyannak, mint aki megbékélt a sorssal, Istennel.

37570477_10155942204068192_421717178027343872_n
“Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben.” (Márai Sándor)

“Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét… mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak… Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.” Legkedvesebb olvasmányom lényegét foglalja így össze Márai Sándor a Gyertyák csonkig égnek című könyvében. Úgy éreztem akkor a kórházban, édesapám már jó ideje megértette a világot.

Legközelebb már csak a koporsóban láttam a patológia részlegen, azonosítanom kellett, másképp nem vihették ki a temetőbe. Pedig azelőtt azt mondtam édesanyámnak és Zsuzsának is, hogy én nem akarom látni Őt holtan, úgy akarok emlékezni rá, ahogy utoljára láttam élve. De amitől fél az ember, bevonzza, és én ettől a találkozástól féltem a legjobban, mert tudtam, hogy ő nincs ott, és nekem egy holtestet kell megnéznem. Kicsit abszurd módon arra gondoltam, hogy most nincs velem Édesapám, akivel mindig biztonságban érezte magát az a félénk, szemüveges kislány…

Görcsbe rándult gyomorral vártunk Vincével az azonosításra, miközben egymást váltották a temetkezési szolgáltatók autói. Aztán szóltak, hogy mehetünk, felöltöztették, és mentünk, mert muszáj volt. Igen, Ő volt az, és olyan békesség áradt a testéből, mint még soha. Szépnek láttam Őt. Eltűntek a ráncok, a foltok, nem volt aggodalom és fájdalom az arcán. Igazából semmi sem volt az arcán. Megsimogattam a homlokát, és éreztem, hogy minden rendben van. Nagyon fájt ott legbelül, de nem szorongtam, nem féltem, nem szenvedtem és nem agonizáltam, csak egyszerűen fájt. Leírhatatlanul nagyon. Ezek a mély érzelmek kétségtelenül elindítanak valamit az emberben, mert kezdeni kell valamit velük, nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Már nem. Így indulunk el az önismeret felé vezető hosszú, végeláthatatlan úton.

A temetőben ugyanezt a nyugalmat éreztem, és láttam a húgomon is, hogy hasonlókat él át. Édesanyámon annyira nem éreztem ezt, de láttam, hogy nem tiltakozik és vagdalkozik ő sem a halállal. Van a ravatalozónak egy meghitt szentsége, amelyet sehol máshol nem érez az ember. Ott nyugalom van és béke, arra a pár percre, órára tényleg kinn marad a világ, és csak ketten vagytok ott, a halott és Te. Úgy igazából te, nem a szerepeid, hanem a lényed.

Elmeséltem Samunak és Borának, hogy mi történik a temetésen, de nem vittük őket, mert úgy éreztem, hogy nekem most arra lenne igazából szükségem, hogy ne terelje el semmi a figyelmem, át akartam érezni a temetés rítusát. Léna ott volt, felkötöttem a hordozóban a barátnőmre, és onnan hallgatózott. Tudati szinten semmit nem foghatott fel a négy hónapos, de hiszem, hogy a Lélek rezgéseit, az emberi magatartásokat és érzelmeket ő is átélte akkor.

A gyerekeknek mindig elmeséltem részletesen, hogy éppen hogy van nagytata, és azt is, hogy meghalt. Kicsit bánom, hogy nem látták a holttestét, mert úgy talán sokkal életközelibb lett volna számukra is a halál. Ők nem félnek a haláltól, számukra ugyanolyan természetes, mint a születés. Hiszem és tudom, hogy amíg mi, felnőttek nem tapasztaljuk meg a halált, mint az élet végét, amíg nincs dolgunk halottal, túlmisztifikáljuk azt, túlságosan félünk tőle, mert nem ismerjük, és ez a félelem meghatározza az egész életünket, a későbbi veszteségeinkkel kapcsolatos hozzáállásunkat. Nem csak saját gondolat ez, Polcz Alaine tanatológus pszichológus és író is részletesen kifejti ezt Meghalok én is? A halál és a gyermek című könyvében.

44467810_202625720634131_2162408917051637760_n
Az elmúlás szép

Pár nappal a temetés után üldögéltem egy hintán a játszótéren, csak én voltam ott a három gyerekkel. Léna aludt rajtam a hordozóban, Samu és Bora játszottak a csúszdánál. S ahogy ott ültem, erős elhagyatottság érzését éltem át. Éreztem már a veszteség érzését, a magányt is talán (de ebben nem vagyok biztos), de elhagyatottságot, árvaságot még nem. Az élet fontos pillanatai ezek. Mint amikor megfogtam az édesapám haldokló kezét a kórházban, és a mindennapi emlékek mellett, képes voltam azt mondani neki, hogy bármi történjék is, minden rendben lesz. Mert ezt éreztem, és tudtam, hogy ő is ezt akarja hallani. Hogy minden a legnagyobb rendben lesz vele, velünk, a világunkkal.

Sokat mesélek a gyerekeknek Nagytatáról, hogy mindig emlékezzenek rá, és azt is elmondom nekik, hogy mennyire fáj nekem a halála, az elvesztése. A temetés utáni héten úgy éreztem, édesanyám közelgő születésnapjára egy emlékkönyvet kell össze állítanom édesapámról. Egy napomat erre áldoztam, szóltam a nagyoknak is, hogy ma nem érek rá velük foglalkozni emiatt, de holnap bepótoljuk. És kérdések nélkül elfogadták ezt. Ahogy válogattam a képeket, írtam a fejemben a szövegeket, rám zúdultak az emlékek, a gyerekkorom gondtalan évei, aztán a megőszült és lelassult nagytata képe. Miután elkészült a könyv, és elküldtem a nyomdába, az első bevillanó gondolatom az volt, hogy gyorsan felhívom édesapámat, hogy elmondjam neki. Aztán hamar eszembe jutott, hogy nincs akit, s a következő percekben éreztem a megkönnyebbülést: tettem valamit édesapám emlékének a megőrzéséért.

 

 

A gyerekeket látszólag nem hatotta meg a Nagytata halálhíre, hiszen számukra a halál nem jelent semmit. Azaz nem azt, amit a felnőttek számára. Ők még nem érzik a halál véglegességét, ami a legrémisztőbb az egészben. De nagy butaság lenne azt hinni, hogy nem foglalkoztatja őket a halál gondolata. Pár napja Borának mondtam, hogy ne hagyja a kicsi golyókat a földön, nehogy Léna befalja, mert megfulladhat és meghal.

Bora: Mi lesz azzal, aki meghal?
Éja: A testét eltemetik a földbe, a Lelke a mennyországba kerül.
Bora: Hol van a mennyország?
Éja: Nem tudom pontosan, csak Isten tudja azt.
Bora: Na mindegy, majd megtudjuk, ha oda kerülünk.
Éja: Igen, így van.
Bora: De addig még naaagyon sok idő van.

A négyéves Bora csak annyit akart tudni, amennyire kíváncsi volt, s a kicsi agya felfoghat ebben a korban. A halál gondolata számára nagyon nagyon távoli…

Nemrég elalvás előtt Samunak eszébe jutott a bagija, egy fából készült húzogatós játéka, amelyet ő nevezett el így, és kétéves kora körül kapta, de a nyáron elvesztette. Elhagyta egy játszótéren, és hiába kerestük utána, nem találtuk meg. Ráadásul nem egy tömegáru, ez egy régi fajáték, és nem lehet minden utcasarkon vagy webáruházban megtalálni. Tehát végleg elvesztette ezt, és amikor megtudta, mély, szomorú sírás fogta el. Aztán eszébe jutott, hogy ha lerajzolja az Angyalnak, és kiteszi az ablakba, akkor karácsonyra kap egy újat, mert csak az Angyal képes arra, hogy egy ugyanilyen bagit hozzon neki. A levelet azóta sem vitte el senki, de még várunk….:) Szóval eszébe jutott, és elmondta, hogy hogy hiányzik neki ez a bagi, és soha nem érezte még ezt. Akkor én azt mondtam neki, hogy megértem, s képzelje el, nekem is ugyanígy hiányzik Nagytata, mert én is ugyanígy elveszítettem Őt, és soha nem jön többé vissza. Akkor éreztem rajta, hogy annyira de annyira megért engem az ő öt és féléves fejecskéjével. Erre azt válaszolta: “Éja, lerajzoljam neked holnap Nagytatát?” Lerajzolta. Azóta is sokat kérdez a halálról, és Borának mesél is néha Nagytatáról , aki tudott harmonikát készíteni papírból, le tudta venni az ujját, és képzeld, úgy szerette a hagymát, hogy még a húslevessel is evett néha.

Csodálatosan működnek a gyerekek, csak bízni kell bennük. Megértenek, vigasztalnak, ha nem érzik azt, hogy mély dolgokat titkolunk előttük, amelyek valójában őket is erősen foglalkoztatják, csak nincsenek meg bennük a kifejezés eszközei.

A gyász számomra nem a külsőségekről szól, bár tudom, hogy annak is megvan a maga szerepe, de egy napig sem tudtam teljesen feketébe öltözni, nem hagytam ki az esküvőt és a keresztelőt sem, amelyeket előtte nagyon vártam. Nem sírtam el magam úton-útfélen, nem éreztem, hogy posztolnom kell a veszteségem. Azt éreztem, hogy ennél intimebb és belsőségesebb fájdalom nincs a földön, s ezt egyedül kell átélnem. Nem tudok mások előtt sírni, ezért sem véletlen, hogy édesapám halála után egy hónapig fojtogatott a száraz köhögés, amin csak az idő segített. De segített. Sokat mesélek nagytatáról a gyerekeknek és másoknak is, bár a felnőttek legtöbbször kerülik a halállal kapcsolatos témát, zavarba jönnek, ha erről esik szó. Főleg, akik még nem vesztettek el számukra fontos személyt.

DSCN1899
https://www.youtube.com/watch?v=FoCG-WNsZio&fbclid=IwAR1ItpWvzvKCPajCTQ7brVqufqj-mQjZxzQBDLoZTA9gPtNoH1B8F6djo7Y&app=desktop

Az élethez hozzátartozik a fájdalom érzése, ami nem egyenlő a szenvedéssel vagy szorongással, félelemmel, magánnyal. Fáj, amikor megszületünk anyának és babának egyaránt, fáj az elengedés, fáj a veszteség, ezt pedig át kell élni, másként az ellenpólust sem tudjuk igazából megtapasztalni. A fájdalomküszöbünk különbözik, de az érzés lényege nem. Minden átélt fájdalom után többek vagyunk egy mély tapasztalattal, és ez egész életünk során elkísér. Úgy érzem, édesapám halála önismeretre és valódi elengedésre tanított, ezt próbálom a gyerekeimnek is átadni. Az elengedés nem azonos a felejtéssel, inkább az ellenkezője. Találtam egy olyan helyet a szívemben, ahol biztonságban van a szeretett személy, és ahova mindig szívesen vonulok vissza, ha arra vágyom. Az Ő Lelke más dimenzióban van már, de elvei, értékei és arcának vonásai továbbélnek az utódokban. Az élet-halál szemszögéből pedig minden más, aminek olyan nagy jelentőséget tulajdonítunk, nevetségesen jelentéktelennek tűnik. Egyetlen érzés van a világon, aminek értelme van: a szeretetnek.

P1260751
Hajnal Sándor (1942-2018)

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s