Elővettem a szempillaspirálomat, kicsavartam a kupakját, rákentem a fekete festéket a pilláimra, lánybúcsúra készültem. Akkor még nem tudtam, hogy aznap másfajta búcsún veszek részt. Éppen becsavartam volna a tubust, amikor csengett a telefonom, Zsuzsa. Tudtam, hogy mit fog mondani, tudtam, hogy nem a barátnőmet búcsúztatom el aznap.

 

Meghalt. Csak ennyit mondott. Mit is mondhatott volna többet, voltaképpen az összes többi általunk ismert szó értelmetlen lett volna. Makacsul működött azért a mentőösztön, vagy mi, indulunk, találkozunk ott, mondtam. Felhívtam édesanyámat, meghalt, mondtam én is. Menjünk. Felkötöttem magamra az alvó Lénát, taxit hívtam, s vártam az utcán, hogy megérkezzen.

Sétálunk, sétálunk? – kérdezte a szomszéd bácsi, mondom, igen, sétálunk. Milyen nyomorult helyzet. Az édesapám éppen meghalt egyedül egy kórházi ágyon, én meg itt jópofizok pókerarccal, mintha minden rendben lenne. Jött a taxi, azt hiszem, a sofőrnek is mondtam valami hétköznapi banálisat, aztán rohantam fel a kórház lépcsőin, nem volt idő liftet várni. Pedig megállt az idő ott, ahová éppen siettem. Mintha tehettem volna egyáltalán valamit, mintha ott lett volna még valaki. Senki nem volt ott, legalábbis az az ember, akit azelőtt ismertem és annyira szerettem, már rég nem volt ott. 

Azt hittem akkor, ha megmutatom az enyészetnek, hogy harcolni akarok még érte, akkor megijed. A kislány rohant fel a lépcsőn, és a felnőtt jött lefelé. Tudtam, hogy nem hiába festettem ki a szempilláimat, nagy dolog történt aznap. Véget ért egy élet. 

Éppen két éve, egy júliusi szombat délután, úgy három óra körül már senkit nem tálaltunk azon a gyógyszer és fertőtlenítő szagú ágyon, de Szabó Magda szavait idézem, ehhez a senkihez is jogunk volt akkor. Ahogy ma is és ezután is. Ő nem tudom, hol van, van-e egyáltalán, de tovább él bennem a keze, a szeme, a továbbörökített lénye, a hangja, és ez rendben van.

Nyugodjon olyan békében az az apró termetű ember, amire mindig is vágyott.

DSCN1715

DSC0799354416708_297822537575611_4340755882213113856_n

37570477_10155942204068192_421717178027343872_n
“Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben.” (Márai Sándor)

DSCN1877

ede2
Hajnal Sándor (1942-2018)

Ahhoz a senkihez is jogunk volt” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nagyon átérzem, amit írtál! Éppen szombat délután temettük el anyósomat… 😦 😦 😦 És igen, tudom, az anyós nem a szülő, de nekem majdnem olyan volt ő is.
    Örökké él, akit szeretnek és nem felednek. Kívánom, hogy csak a szép emlékek jussanak eszetekbe! 🙂

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s