Gyerekkoromban az volt az egyik visszatérő álmom, hogy szaladok valaki vagy valami elől, de nem tudom felidézni pontosan az alakját, és egyszer csak annyira felgyorsulok félelmemben, hogy felugrom és felrepülök.

Akkor már érzem, hogy nem esek vissza, egyre magasabbra kerülök. Biztonságban vagyok, megmenekültem, és iszonyúan jó érzés fentről nézni a gyufásdoboznyi házakat, hangya-embereket. Más léptékben nézni a világot, egy sokkal átfogóbb képet kapni róla. Ma is megnyugtató érzés, hogy a világ nemcsak a befizetésre váró számlákból, a leadásra váró cikkekből, a morzsás asztalból és kiboruló bilikből áll, ha igazán nagy léptékben szemléljük azt. Ha lenne rá lehetőségem, fellövetném magam a világűrbe, vagy legalább a sztratoszféra széléig, hogy onnan nézzek vissza a helyre, ahol élünk.

Az irónia ebben a kicsit sem egyedi gyerekkori álomban (azóta sem tért vissza hozzám), hogy soha nem tudtam gyorsan szaladni. Ötödikben a tornatanárnő, akiről – ennyi év távlatából visszagondolva – nem biztos, hogy elmondanám, hogy kitűnő pedagógiai érzékkel bírt. Szóval a tanárnő azt mondta, úgy szaladok, mint egy princessza. Így mondta, princessza, románosan, keverte a két nyelvet.

Meg is szégyelltem magam az osztály előtt, mert én sosem akartam princessza lenni. Rendőrnyomozó, na azigen. De aztán mondta édesapám, hogy azok gyorsan kell tudjanak szaladni, hogy elkapják a bűnözőt. De ne aggódjak, forgalomirányító rendőr még lehetek, mondta viccesen édesapám. Azt hiszem, akkor kezdtem tudatosan leépíteni magamban az első álmomat. Nem lettem nyomozó, forgalmat sem irányítok. Miután leprincesszáztak az osztálytársak előtt, jól megszégyelltem magam, de hát ez a kilencvenes évek divatos pedagógiai elvei közé tartozott, így nem is haragszom a tanárnőre. Huszonöt év távlatából pláné nem. Ahogy a földrajz tanárnőre sem, aki a tölgyfapálcájával húzott a fejemre, mert beszélni mertem a padtársammal, s az első tanítónőnkre sem, akitől tenyereseket kaptam hétévesen az osztály előtt, mert nem fogtam meg a padtársam kezét, amikor jöttünk fel szünetről. De hát ő ezt nem érthette. Ferike fiú volt, hogy fogjam meg a kezét??? Akkor már inkább a tenyeres és a megszégyenítés.

Azért 2020-ban elég ironikus belegondolni, hogy miért kaptam módszeres verést az egyébként tündéri tanítónőtől: nem fogtam meg az osztálytársam kezét…érted, kezét…haha.

Ijesztő belegondolni is, hogy furcsa érzést vált ki belőlünk ma, ha a filmben maszk nélkül, szorosan egymás mellett állnak az emberek, neadj’Isten kezet fognak. Hamar megszokunk mindent. Alkalmazkodunk a változáshoz, amelyet a morális énünk igazol is nekünk, hiszen most ez kell, ez a társadalmi eltávolodás. Megy ez nekünk. S ezt csak akkor veszem észre, amikor a hétéves fiam, aki egyébként teszi a dolgát, reggelente beül a gép elé, figyel, ír, színez, tanul, feladatokat old. De reggel kilenc óra előtt tíz perccel gyakran kőszoborrá válik, és kérlelések, ígérgetések, zsarolások és ismét ígérgetések közepette ül csak le sokszor az “iskola fekete doboza” elé. Délre belejön, megnyugszik, délutánra már nagyon ingerült, ideges a húgaira, zavarja minden. Estére már én is ideges vagyok, ne bántsa már a húgát, nem ő tehet róla. Mindenkinek nehéz most. Csak egy ideig tart ez a helyzet, pár nap, hét, hónap…ki tudja.

Arról beszélek neki, amiről én sem tudok semmit: a jövőről.

Sírva fakadva mondja, holnap nem ül a laptop elé, kész. De nem örülsz az osztálytársaknak, Tanító néninek? Nem, ÍGY nem jó. Sír. Így semmi nincs köztük, csak egy fekete doboz. Így hívja. Fekete doboz. A szívem kifacsarta, és én semmit, de semmit nem tehetek azért, hogy változzon a helyzet. A gyerekben másként csapódik le a jelen, más talajba hullanak a tiltások, szigorítások, az osztálytársak hiánya, a szociális élet nélküli mindennapok.

Reggel kilenc előtt tíz perccel
Magasabbról a világ

Egy térben – néhány kis válaszfallal elkülönítve – van a munka, iskola, néha óvoda, konyha és mosókonyha. Megszokjuk, csináljuk, toljuk magunk előtt a feladatokat, alkalmazkodunk. Tesszük ezt kacagva, könnyedén és sírva, nehezen. Néha arra gondolok, milyen rég nem jártam a Jászain, nem láttam szeretett családtagokat, hiányzik az érzés, hogy bármikor mehetek, ölelhetek. A gyerekek egy éve nem találkoztak a Budapesten élő nagyszülőkkel, unokatestvérekkel. Tudjuk mind, most az a fontos, hogy elmúljon, teszünk is ezért. De hol van az a lélektani határ, amikor az ésszerű védekezést felváltja a félelem és az elszigetelődés? S felismerjük majd ezt a határt, ha odaérünk?

Gyerekvilág

Aztán mesélt arról Samu, hogy kit fog jövő márciusban meghívni a szülinapjára, csillogtak a szemei. Már mindent eltervezett, a meghívók is megvannak, már márciusban elkészültek, igaz a hetedik születésnapra tervezve, aztán nem értek célba. De majd a nyolcadikra, mondja, már alig várja. A szívem csak tovább facsarodik, vajon mi változik márciusig? De hogy is fordítsam le neki ezt az érzést? Sehogy, úgy döntök. Tervezünk márciusra egy nagy bulit. Hívunk osztálytársakat, barátokat, rokonokat. Kimegyünk a Ligetbe, rendelünk tortát, fújunk fel színes lufikat, bár azok csak kipukkadnak, inkább nem. De viszünk abroszt, kockásat, s leterítjük vele az asztalt ott, arra tesszük a szendvicseket, sütiket, tortát. S az almalevet, csakis frissen facsartat. Nagy bulit csapunk, jó lesz minden. Mert élni azért kell valahogy, bármi történjék is a világban.

Kimegyünk a világba, viszünk szendvicseket és almalevet, sooook kávét, de főleg magunkat

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s