Meghajoltak a karácsonyfa ágai a díszek súlya alatt, de valami irracionális késztetés miatt a lelkem egy része mégis ragaszkodik ehhez a nem túl ünnepélyes látványhoz. Ma még itt áll a nappalinkban a száraz, kifakult karácsonyfa, pislákol rajta még a fényfüzér, csillog a dísz, ha rávetül a fény, de nem él már, esdekelve kéri, engedjük el, január van.

Gyerekként is fájt a búcsú a karácsonyfától, és nyújtottuk a napokat, aztán mégis volt egy „hivatalos” határ, amit szándékosan az édesapám születésnapja utáni napra tettünk. Legtöbbször január 25-én még a fa alatt terítettünk ünnepi asztalt a nagy szobában, tettünk rá konyakot, nem, nem abból, amelyiken a legtöbb csillag volt, csak a szerényebbik fajtából, András bácsi-féle szilvapálinkát és házi bort. Pánkót, majonézes krumplit, vinettát és biztos, ami biztos, szendvicseket is, hogy senki ne éhezzen az ő szülinapján. Legtöbbször nem volt torta ezen a napon, ahogy a mi szülinapjainkon sem mindig, egy finom sütemény tökéletesen megtette a hatását. Nem is hiányzott gyerekkoromból, mert ez a nap attól volt különleges, hogy édesapám már délelőtt elkezdett sepregetni, port törölni, majd behordta tálcán a tiszta pálinkás poharakat a nappaliba, mellé a szilvanedűt és Milcovot. Ahogy elkészült édesanyám az ételekkel, édesapám vitte be azokat is, tette a megterített asztalra.

Tiszta blúzt húzott, és leült a foteljébe, nem tett egyebet, csak várt.

Sosem hívott vendégeket, mégis mindig tudta, hogy felköszöntik őt azok, akik szeretik. Jöttek nagynénémék, unokatestvérek, rokonok. Ella nénje és András bácsi érkezett mindig legelsőnek, utolsónak Margit nénje. Sokat és hangosan nevettek, egymással mindig kedvesen élcelődtek, közben fogyott a pálinka és a majonézes krumpli. Kacagás és koccintás hangja váltotta egymást ezen a napon mindig. Édesapám ilyenkor volt a legboldogabb, nem az eltelt éveket mérföldkövező dátum miatt, hanem mert olyan természetesen volt együtt a család apraja és nagyja.

Az együttlét cinkosságától volt hangos a gyerekkori nappalink.

Ha élne, ma hordaná be a 79. szülinapjára készült édesanyám-féle finom majonézes krumplit és vinettát. Azóta már sokan nincsenek velünk itt a családból fizikai formájukban, és abba a nappaliba is már idegenek hordják be a konyakot, amin biztos több csillag van, mint az édesapámén annak idején.

Az elmúlás megtapasztalása százféle szinten hoz változásokat az életünkbe, mélyreható sebe új ajtókat is nyit, igazabbá és valóságosabbá teszi a jelent. Ha engedjük. Felszabadít valamit bennünk, és ma már nem csak fájó nosztalgiával gondolok vissza az elmúlt évtizedek január 25-éjeire, hanem mérhetetlen hálával is. Azért, hogy része lehettem annak a nappalinak édesapám 35 születésnapján át, és azóta is minden sejtemmel jelen vagyok az édesanyám születésnapjain. Így vagyok tagja a családi együttlétek titkos szövetségének.

Most megyek, meggyújtok egy gyertyát az elszáradt karácsonyfán, aztán leszedem róla az angyalokat, elteszem egy dobozba. Szinte esdekelve kéri is tőlünk, szabadítsuk meg a rá aggatott díszektől, hadd váljék ismét eggyé az anyatermészettel.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s