Azt olvastam nemrég valahol az éter egyik oldalán megjelent írásban, hogy vannak sztárok, akik úgy gyártják a gyerekeket, mintha nem lenne holnap. Azaz sok van nekik. Mel Gibsonnak, Mick Jaggernek, satöbbinek is, még volt pár név.

Talán kilenc-kilenc gyereket említett a cikkíró, nem emlékszem pontosan, a számérzék nem az erősségem. Arról nem találtam infót, hogy mindez egy anyától, vagy kilenctől khmkhm, az a része jobban érdekelt volna, de nem taglalták. Mondjuk, dédnagymamámnak is kilenc gyereke volt, de ő nem volt annyira híres, mint Mel vagy Mick. Na mindegy.

Csak lazán, mintha nem lenne holnap. Vagy mégis?

A lényeg a gyártáson volt, a lealacsonyításon, a gyerek eltárgyiasításán. Nem is ezt akartam írni, nem. A lényeg azon volt, hogy rákattinsak, rákattintottam, pedig akkor kellett volna még egy kicsit továbbgörgetnem. Ismerős düh kezdett a lábujjam hegyétől az agyam felé kúszni: gyereket gyártani? Mintha nem lenne holnap??? Micsoda eltárgyiasított világképet torzít elém ez a cikk, kúszott egyre feljebb a düh bennem, micsoda? A gyerek egy gyártósorról legurult tárgy? Mivaaaan? Itt el is gurult az én gyógyszerem is, azt hiszem, személyes sértésnek vettem. Mert napi szinten találkozom azzal a sajnálkozóan kérdő tekintettel, amire sokan képesek azok közül, akik meglátnak egy terhes nőt még három eleven gyerekkel.

Nem egy gyártósorról legurult tárgy. Ő egy ember.

Nem, nem lehet terhes, már van neki három. Biztos jól bekajált ebédre, ilyenek ezek a többgyermekes anyák, nem érdekli a testük. Különben is, minek vállalna még egyet erre a világra? Erre a világra!!!! Persze, ez a felemelő monológ a fejemben játszódik le, ahogy elképzelem, hogy mi van egy-egy tekintet mögött. Ergo, teljesen rólam szól, nem a Darinában dolgozó elárusítóról, aki mindig gyanúsan figyeli a kabát alól kitüremkedő hasamat. Vagy az alig ismerős utcabélitől, akivel néha köszönünk egymásnak, néha nem, attól függ, milyen a kedvünk.

A kávé örök, még ha szokszor ki is hűl mire megiszom

Tényleg rólam szól, mert bennem is szokszor lejátszódott a lemez: nem így terveztem a nagybetűst. Magamra, a munkára, a többi gyerekre, Vincére, a lakásra, utazásokra, homokos tengerpartra, Északi fényre, izlandi tájakra és még ezeregy másra fizettem be gondolatban. Mindenre, amiről azt hittem, ráhatásom van. Akkor fogta magát az a kis Élet, és bekuckózott hozzánk. Köszöni szépen, jól van, cső-csumi-csá, majd tavasszal érkezem-hozzáállással. Újratervezés. Utazások, írások, önmagamra figyelés, Aurora Borealis elnapolva. Helyette babakelengye, nagyobb autó, szopizós melltartók, pelenkázó. S három izgatott, csillogó szemű gyermek, akik egyfolytában beszélgetnek az öccsükkel, hogy ha majd megjön, megismerje a hangjukat, és ők is meg tudják nyugtatni, ha sír.

Samunak az egyik vallásórán le kellett rajzolnia azt, hogy mi a legjobb dolog az életben. Elmesélte, hogy a barátja egy űrhajót rajzolt, amiben a szerelmével utaznak. 🙂 Már ez megmelengette a szívemet. S te, Samu, te mit rajzoltál, kérdeztem. Azt, amikor megszületik egy baba.

Akkor éreztem, hogy a lábujjamtól az agyamig kúszik fölfele egy érzés, ami minden mást felülír, de amolyan egy szóval kifejezhetetlen érzés ez. Olyan, mint amikor megérkezünk valahová, és nem akarunk onnan elmenni, olyan, mint amikor érzed, hogy jó helyen vagy, jó időben, és az összes eddigi döntésed életed legjobb döntése volt. Akkor jöhetnek is, mehetnek is a lesajnáló, eltorzított, szenzáció-hajhász cikkek, tekintetek, gondolatok. Az élet mindent felülír.

Csak egy csoda a sok közül

Négy lett. Maradhat?” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s