Zakót húzott és nyakkendőt kötött magára, karamellás-körtés teát főzött, kekszet tett ki gondosan két tányérba, és meghívott minket teázni az erkélyre. Samu imádja a teát.
A sok mosatlan, szennyes, számtalan hétköznapi tárgy és rutin között majdnem elveszett ma is a lényeg. Felnőttfejjel csőlátásunk erősödik, nehéz meglátni az élet isteni részét, a lényeget, amely a hétköznapi terhek alól ki sem látszik. Gyerekfejjel ez jóval egyszerűbb, mert ők más dimenzióban élnek még, ha hagyják nekik. Nem kell még arra gondolniuk, hogy mi lesz a holnapi ebéd, kivették-e a mosott ruhát a gépből, ott a sok mosatlan edény, mikor pakoljam be őket a gépbe, amiből előbb ugye, ki kell pakolni a tisztát, rendeltem-e tojást a hétre, vajon kijött-e a villanyszámla, van-e időpontunk az orvoshoz, s a fogászaton szóltam-e, hogy nem érünk el, s ki veszi ki az ovisunkat, de addig ki várja itthon a nagyokat? Napi úgy nyolcszázhúsz hasonló hétköznapi kérdés.
De este a teraszon nincsenek bennem kérdések, nincs gyomorideg, nincs fáradtság sem, csak egy kellemes elfáradás a hosszú nap után, amit az eső hangja mos tisztára. Rendszerint ezt érzem akkor is, amikor elalszanak este, és a szuszogásuk betölti a félhomályt.
Négyen vannak odakinn, várják, hogy visszamenjek én is, csak előbb elkapom ezt a pillanatot, rögzítem az időben és térben, hogy lássam ezután is, mi a lényeg.
A tea és keksz csodákra képes, megnyílnak tőle a gyerkeszív rejtett zúgai, s ömlik belőlük a szó. Léna mond valamit az emberi testről, mert éppen arról tanultak ma az oviban, Samu elképzel egy vicces jelenetet, elmeséli, Bora elmondja, hogy miért várja a holnapi iskolát, Regő addig egyik tányérból pakol át a másikba, közben szétszórja a kekszet a földön. Nagyot hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam egyből arra, hogy jönnek a hangyák, ne szórd szét, Öregharcos. De nem szóltam semmit, elhessegettem ezt a mélyről befurakodott gondolatot, lesöpörtem az asztalról a morzsákat, és hagytam, hogy csinálja. Legalább tudunk beszélgetni a nagyokkal az élet igen fontos dolgairól. Hangyákról, belső szervekről, az esőről és magas fákról.
Amióta négy másik emberben ver egyszerre a szívem, nagyon kevés energiám marad a “gazdatestre”, öt perc alatt készülök el, ha bárhová megyünk is, tíz perc alatt mosok hajat ( szárítással együtt), ruháimat tíz másodperc alatt válogatom össze ( lenne ehhez egy-két szava a kedvenc stílustanácsadómnak is;), az írásról inkább nem is beszélek, mert ezt a naplóbejegyzést is napok óta körmölöm. A sajnálatba vegyült csodálkozás és a csodálkozásba vegyült sajnálkozás ilyenkor tör elő az ismerősökből, hogy is lehet négy gyerekkel élni a mindennapokat. Kicsit más, mert több a tervezés, szervezés, kevesebb a spontaneitás. Több szelet kenyér, nagyobb darab sajt, a felvágottat sem tíz dekánként vesszük. Több kávé. Több koncentrált figyelem, kevesebb önkívület, több veszekedés, kevesebb csend. Nagyon kevés csend, talán ez hiányzik a legjobban a gyerekek előtti életünkből. Ezért olyan fontosak nekem az esti közös fektetések, altatások, mesélések, mert hiába minden közegellenállás, egyszer csak csend borul a gyerekszobára. Összeér a nappal az éjszakával, az élet zaja a halál csöndjével, kisimul az arc, megnyugszik a test, lelassul a szívverés. Holnap új nap lesz, mi is újak leszünk, mint szemiotika órán az egyetemen, legalábbis elméleti síkon.
De én jobban szeretem a gyakorlatot és a hétköznapokat, szerintem sosem szürkék, inkább azúrkékek, néha egy-egy esőfelhővel, viharral. De minden nap süt a nap, csak néha felhők kúsznak be eléje. Tudom, hogy ott van, fényt ad, melegít, éltet. Hogyne tenné, a gyerekszemek tükrözik.
Éjanaplója 