Negyven előtt kicsivel

Őszülök, szinte teljesen fehér a hajam, de már nem titkolom tovább. kompressziós harisnyát hordok, kettest. A szemem alatt és fölött kezdik megadni magukat a szövetek. Szeretem a hosszú szövegeket, a hetvenes és nyolcvanas évek zenéjét, tudom, mi az a Winamp, saszé, bébidiszkó. Nem vagyok mai csirke, pár nap múlva negyvenes nő lesz belőlem. Még leírni is nagyon izgalmas.

Ha végre találkoznék önmagammal, megpaskolnám a hátam, mit megpaskolnám, megölelném hosszasan. Azt mondanám, ne aggódj, minden rendben van, és ha valami nincs is így, minden rendben lesz.

Te, tudod, milyen ez a társasjáték, mi is a neve? Élet. Kiszámíthatatlan, a legnagyobb félelmek általában nem válnak valóra, helyettük születnek újak. De várj, a legjobb benne az, hogy a szépség csak úgy kibukkan váratlan helyekről. Mész, mész a Fenyő utcán lefelé, bedugod a fülest, bekapcsolod Vivaldi Négy évszakját, beindul a Tél, és lassan épül fel az a hegedűszólam, s egyszer csak a hangokkal együtt szétrobban a világ legerőteljesebb érzése benned. Pont ekkor veszed észre megcsillanni a napot azokon a békebeli macskaköveken, és a halványsárga napsugarakat megszűrik a járdamenti kopár ágak, hűvös van, jobban összehúzod a kabátodat, és egyszer eltelsz egy érzéssel, mint amikor hullámvasúton vagy. Érzed, hogy élsz. Még az a kis könnycsepp is utat talál magának az arcéleden, amit előtte gondosan bekentél BB-krémmel. Ritkán érzi ezt az embert amúgy, az agy automata-funkciói átveszik az irányítást, s akkor esélye sincs ezt megérezni. 

Pedig a születés és halál között élünk csak. Banális. Születés, halál. Fény, sötétség. Lenn, fenn. A világ kétpólusú ellentétpárokra épül a dualista filozófia szerint, így könnyebb befogadni. De mi számít könnyűnek, s mi számít nehéznek? Könnyebb ma nekem nőnek és anyának lenni, mint a nagymamáimnak, édesanyámnak? Könnyű elengedni valakit a halálba, ha neked kell döntened? Könnyű a léleknek az, ami könnyű a testnek? Azt hiszem, így negyven előtt pár nappal nem kapok választ ezekre, valószínű, negyven után pár nappal sem. Megannyi kérdésünkre nincs válasz, pedig mi mindig a válaszokat keressük, az agyunk magyarázatokat gyárt, hogy be tudja fogadni a világot. Amelyik néha olyan súlyos, olyan sok.

Mit akarsz magadtól, kérdema harmincas éveim utolsó tíz méterén, amikor diéta- és tornagyakorlat-reklámok ezrei lepik el a virtuális falamat. Nem kell sokat gondolkodnom ezen, már egy ideje zsigerből tudom rá a választ:

ép elmével és egészségesen akarok megöregedni.

Elég nagyképű kívánság, tudom, de eddig sosem voltak ilyen merész vágyaim. Az Aurora Borealis emellett kismiska-kívánság, pedig az se semmi! Van, hogy az élet meghalad, és a vágyaidat foghatod és felfújhatod, de mindig csak egy kevésen, egy apróságon múlik minden. Két milliméterre a gödörtől, két másodpercre a becsapódástól, két szempillantás alatt életek dőlhetnek össze, és életek foganhatnak meg. Bármennyire is próbálom tudatosan megélni, megtervezni a napokat, a perifériás látásomban ott lebeg ez is: nem minden rajtam áll vagy bukik. Ez elég felaszabadító érzés tud lenni, csak elégszer kell emlékeztetnem rá magamat. Ez elég nyomasztó érzés tud lenni, ha mindent én akarok kézben tartani. De nem akarok, mert nem lehet, egyedül nem lehet.

Bora lányunk családrajza

Hangzavar, sírás, gurgulázva nevetések, lego-ropogtatások, fakocka-koccanások, háztartási gépek pittyegő-jelzéseinek sűrű szövetéből áll össze a mi időnk itthon. Nem is vágyom most többre, na jó, de, egy kis csendre és három óra alvásra, de úgy egyhuzamban ez elég egyelőre, a többi a következő negyven évem hosszú távú célja.

Még pár napig harmincas nő vagyok, annyi feladattal amennyit épp elbírok. Annyi őszhajszállal, amennyit már nem lehet eltitkolni, de most már nem is kell nekem, nem akarok huszonévesnek látaszni úgysem. Mondjuk, huszonévesen is lettek volna már ezüstszínű tincseim, ha hagytam volna.

Emlékszem, édesanyám épp betöltötte a negyvenet, én nyolcéves voltam. Nagyon öregnek láttam őt, egyre mélyebb barázdák jelentek meg az arcán, egyre több őszhajszála lett, szégyeltem, hogy ilyen öreg anyukám van nekem. Negyvenévesen az ember féllábbal a sírban van, gondolta a kislány, aki akkor voltam. 38 éves, vágtam rá mindig, ha kérdezték hány éves ő? Azóta édesanyám egyre szebb, egyre fiatalosabb, nem látom a ráncait, őszhaja is kevesebb van, mint nekem. Két lábbal a földön van, és mindig ott, ahol szükség van rá. Megfordult az időtengely, összeöregedtünk, és most már én is tudok hosszú percekig a holnapi ebédről értekezni vele az esti telefonbeszélgetéseink során. Az idő ilyen, nincsenek benne hurkok, de van sok-sok lélekmegálló. Vajon az én gyerekeim is ilyen mély barázdákat látnak az arcomon?

Mindig lesznek olyanok, akik nem rosszindulatból, oh nem, de jobban tudják, hogy neked mi jó, mert ilyen az emberi agy: a könnyebb, a már bejárt utat választja, mert nehezebb újat, mást befogadni.

Éppen ezért döntöttem el idén, hogy ezután minden évben tanulok valami újat, új emberektől, hogy meglássak valamit a világ hatalmasabbik feléből is, ahol eddig nem jártam. Igen, legyen ez egy fogadalom negyven évem agymunkája után. A fenébe is, új idegpályákat akarok, és ez nem megy a régi sémák zsákutcáival.

Kezdem a kosárfonás megtanulásával. Régi álmom, most megyek, megvalósítalak!

Négyen várnak odakinn

Zakót húzott és nyakkendőt kötött magára, karamellás-körtés teát főzött, kekszet tett ki gondosan két tányérba, és meghívott minket teázni az erkélyre. Samu imádja a teát.

A sok mosatlan, szennyes, számtalan hétköznapi tárgy és rutin között majdnem elveszett ma is a lényeg. Felnőttfejjel csőlátásunk erősödik, nehéz meglátni az élet isteni részét, a lényeget, amely a hétköznapi terhek alól ki sem látszik. Gyerekfejjel ez jóval egyszerűbb, mert ők más dimenzióban élnek még, ha hagyják nekik. Nem kell még arra gondolniuk, hogy mi lesz a holnapi ebéd, kivették-e a mosott ruhát a gépből, ott a sok mosatlan edény, mikor pakoljam be őket a gépbe, amiből előbb ugye, ki kell pakolni a tisztát, rendeltem-e tojást a hétre, vajon kijött-e a villanyszámla, van-e időpontunk az orvoshoz, s a fogászaton szóltam-e, hogy nem érünk el, s ki veszi ki az ovisunkat, de addig ki várja itthon a nagyokat? Napi úgy nyolcszázhúsz hasonló hétköznapi kérdés.

De este a teraszon nincsenek bennem kérdések, nincs gyomorideg, nincs fáradtság sem, csak egy kellemes elfáradás a hosszú nap után, amit az eső hangja mos tisztára. Rendszerint ezt érzem akkor is, amikor elalszanak este, és a szuszogásuk betölti a félhomályt.

Négyen vannak odakinn, várják, hogy visszamenjek én is, csak előbb elkapom ezt a pillanatot, rögzítem az időben és térben, hogy lássam ezután is, mi a lényeg.

A tea és keksz csodákra képes, megnyílnak tőle a gyerkeszív rejtett zúgai, s ömlik belőlük a szó. Léna mond valamit az emberi testről, mert éppen arról tanultak ma az oviban, Samu elképzel egy vicces jelenetet, elmeséli, Bora elmondja, hogy miért várja a holnapi iskolát, Regő addig egyik tányérból pakol át a másikba, közben szétszórja a kekszet a földön. Nagyot hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam egyből arra, hogy jönnek a hangyák, ne szórd szét, Öregharcos. De nem szóltam semmit, elhessegettem ezt a mélyről befurakodott gondolatot, lesöpörtem az asztalról a morzsákat, és hagytam, hogy csinálja. Legalább tudunk beszélgetni a nagyokkal az élet igen fontos dolgairól. Hangyákról, belső szervekről, az esőről és magas fákról.

Amióta négy másik emberben ver egyszerre a szívem, nagyon kevés energiám marad a “gazdatestre”, öt perc alatt készülök el, ha bárhová megyünk is, tíz perc alatt mosok hajat ( szárítással együtt), ruháimat tíz másodperc alatt válogatom össze ( lenne ehhez egy-két szava a kedvenc stílustanácsadómnak is;), az írásról inkább nem is beszélek, mert ezt a naplóbejegyzést is napok óta körmölöm. A sajnálatba vegyült csodálkozás és a csodálkozásba vegyült sajnálkozás ilyenkor tör elő az ismerősökből, hogy is lehet négy gyerekkel élni a mindennapokat. Kicsit más, mert több a tervezés, szervezés, kevesebb a spontaneitás. Több szelet kenyér, nagyobb darab sajt, a felvágottat sem tíz dekánként vesszük. Több kávé. Több koncentrált figyelem, kevesebb önkívület, több veszekedés, kevesebb csend. Nagyon kevés csend, talán ez hiányzik a legjobban a gyerekek előtti életünkből. Ezért olyan fontosak nekem az esti közös fektetések, altatások, mesélések, mert hiába minden közegellenállás, egyszer csak csend borul a gyerekszobára. Összeér a nappal az éjszakával, az élet zaja a halál csöndjével, kisimul az arc, megnyugszik a test, lelassul a szívverés. Holnap új nap lesz, mi is újak leszünk, mint szemiotika órán az egyetemen, legalábbis elméleti síkon.

De én jobban szeretem a gyakorlatot és a hétköznapokat, szerintem sosem szürkék, inkább azúrkékek, néha egy-egy esőfelhővel, viharral. De minden nap süt a nap, csak néha felhők kúsznak be eléje. Tudom, hogy ott van, fényt ad, melegít, éltet. Hogyne tenné, a gyerekszemek tükrözik.

Négy lett. Maradhat?

Azt olvastam nemrég valahol az éter egyik oldalán megjelent írásban, hogy vannak sztárok, akik úgy gyártják a gyerekeket, mintha nem lenne holnap. Azaz sok van nekik. Mel Gibsonnak, Mick Jaggernek, satöbbinek is, még volt pár név.

Talán kilenc-kilenc gyereket említett a cikkíró, nem emlékszem pontosan, a számérzék nem az erősségem. Arról nem találtam infót, hogy mindez egy anyától, vagy kilenctől khmkhm, az a része jobban érdekelt volna, de nem taglalták. Mondjuk, dédnagymamámnak is kilenc gyereke volt, de ő nem volt annyira híres, mint Mel vagy Mick. Na mindegy.

Csak lazán, mintha nem lenne holnap. Vagy mégis?

A lényeg a gyártáson volt, a lealacsonyításon, a gyerek eltárgyiasításán. Nem is ezt akartam írni, nem. A lényeg azon volt, hogy rákattinsak, rákattintottam, pedig akkor kellett volna még egy kicsit továbbgörgetnem. Ismerős düh kezdett a lábujjam hegyétől az agyam felé kúszni: gyereket gyártani? Mintha nem lenne holnap??? Micsoda eltárgyiasított világképet torzít elém ez a cikk, kúszott egyre feljebb a düh bennem, micsoda? A gyerek egy gyártósorról legurult tárgy? Mivaaaan? Itt el is gurult az én gyógyszerem is, azt hiszem, személyes sértésnek vettem. Mert napi szinten találkozom azzal a sajnálkozóan kérdő tekintettel, amire sokan képesek azok közül, akik meglátnak egy terhes nőt még három eleven gyerekkel.

Nem egy gyártósorról legurult tárgy. Ő egy ember.

Nem, nem lehet terhes, már van neki három. Biztos jól bekajált ebédre, ilyenek ezek a többgyermekes anyák, nem érdekli a testük. Különben is, minek vállalna még egyet erre a világra? Erre a világra!!!! Persze, ez a felemelő monológ a fejemben játszódik le, ahogy elképzelem, hogy mi van egy-egy tekintet mögött. Ergo, teljesen rólam szól, nem a Darinában dolgozó elárusítóról, aki mindig gyanúsan figyeli a kabát alól kitüremkedő hasamat. Vagy az alig ismerős utcabélitől, akivel néha köszönünk egymásnak, néha nem, attól függ, milyen a kedvünk.

A kávé örök, még ha szokszor ki is hűl mire megiszom

Tényleg rólam szól, mert bennem is szokszor lejátszódott a lemez: nem így terveztem a nagybetűst. Magamra, a munkára, a többi gyerekre, Vincére, a lakásra, utazásokra, homokos tengerpartra, Északi fényre, izlandi tájakra és még ezeregy másra fizettem be gondolatban. Mindenre, amiről azt hittem, ráhatásom van. Akkor fogta magát az a kis Élet, és bekuckózott hozzánk. Köszöni szépen, jól van, cső-csumi-csá, majd tavasszal érkezem-hozzáállással. Újratervezés. Utazások, írások, önmagamra figyelés, Aurora Borealis elnapolva. Helyette babakelengye, nagyobb autó, szopizós melltartók, pelenkázó. S három izgatott, csillogó szemű gyermek, akik egyfolytában beszélgetnek az öccsükkel, hogy ha majd megjön, megismerje a hangjukat, és ők is meg tudják nyugtatni, ha sír.

Samunak az egyik vallásórán le kellett rajzolnia azt, hogy mi a legjobb dolog az életben. Elmesélte, hogy a barátja egy űrhajót rajzolt, amiben a szerelmével utaznak. 🙂 Már ez megmelengette a szívemet. S te, Samu, te mit rajzoltál, kérdeztem. Azt, amikor megszületik egy baba.

Akkor éreztem, hogy a lábujjamtól az agyamig kúszik fölfele egy érzés, ami minden mást felülír, de amolyan egy szóval kifejezhetetlen érzés ez. Olyan, mint amikor megérkezünk valahová, és nem akarunk onnan elmenni, olyan, mint amikor érzed, hogy jó helyen vagy, jó időben, és az összes eddigi döntésed életed legjobb döntése volt. Akkor jöhetnek is, mehetnek is a lesajnáló, eltorzított, szenzáció-hajhász cikkek, tekintetek, gondolatok. Az élet mindent felülír.

Csak egy csoda a sok közül

Konyakot, majonézes krumplit és vinettát vitt be, majd leült és várt

Meghajoltak a karácsonyfa ágai a díszek súlya alatt, de valami irracionális késztetés miatt a lelkem egy része mégis ragaszkodik ehhez a nem túl ünnepélyes látványhoz. Ma még itt áll a nappalinkban a száraz, kifakult karácsonyfa, pislákol rajta még a fényfüzér, csillog a dísz, ha rávetül a fény, de nem él már, esdekelve kéri, engedjük el, január van.

Történjék bármi, élni azért kell valahogy

Gyerekkoromban az volt az egyik visszatérő álmom, hogy szaladok valaki vagy valami elől, de nem tudom felidézni pontosan az alakját, és egyszer csak annyira felgyorsulok félelmemben, hogy felugrom és felrepülök.

Akkor már érzem, hogy nem esek vissza, egyre magasabbra kerülök. Biztonságban vagyok, megmenekültem, és iszonyúan jó érzés fentről nézni a gyufásdoboznyi házakat, hangya-embereket. Más léptékben nézni a világot, egy sokkal átfogóbb képet kapni róla. Ma is megnyugtató érzés, hogy a világ nemcsak a befizetésre váró számlákból, a leadásra váró cikkekből, a morzsás asztalból és kiboruló bilikből áll, ha igazán nagy léptékben szemléljük azt. Ha lenne rá lehetőségem, fellövetném magam a világűrbe, vagy legalább a sztratoszféra széléig, hogy onnan nézzek vissza a helyre, ahol élünk.

Ahhoz a senkihez is jogunk volt

Elővettem a szempillaspirálomat, kicsavartam a kupakját, rákentem a fekete festéket a pilláimra, lánybúcsúra készültem. Akkor még nem tudtam, hogy aznap másfajta búcsún veszek részt. Éppen becsavartam volna a tubust, amikor csengett a telefonom, Zsuzsa. Tudtam, hogy mit fog mondani, tudtam, hogy nem a barátnőmet búcsúztatom el aznap.

Egy kis szoba nagy ablakokkal, szép kilátással, vagy egy nagy szoba kis ablakokkal, kilátás nélkül?

Trudi felszívta a varázsport a porszívóval, de nem neki kellett volna ezt megtennie, hanem valamelyik másik babának, esetleg egy szőrös plüssállatnak, de semmiképpen nem Trudinak!

Engedjetek ki!!!!!

Visította sírva Bora.

Kell ez nekem?

Halványzöld üveghal feküdt a Diamant televízió tetején, egy igencsak szép csipketerítőről figyelte a család mindennapjait a táncoló halványkék nippfiúcska és a féllábú cica mellől. Szerencsére mindig akadt társasága, csak késő éjjel hagyta abba a villogást a televízió. Fekete-fehér képeket sugárzott a hazai világból, akkor még nem voltak színek, ez a Csáu idejében volt. Az internet és a Microsoft előtt, a fast fashion-ön túl, a szelfiken is túl, ahol a legmenőbb influencer a pegászos szomszédcsaj volt, akinek már egy stóc Minti rágókból gyűjtött képe volt ismeretlen indiai énekesekről. Amikor még Kuss volt a neve a gyereknek, aki drága nyakékkel szaladgált a tömbház előtt, lakáskulcsa madzagon. Otthon sok giccs, limi-lomi, kacat, szedett-vetett bútorok, mind tölgyfából, persze. Akadt egy-két értékesebb dolog is, de minek? Úgysem tűnt ki a halomból. Nem gyűjtöttünk semmit tudatosan, de nem is dobtunk el semmit. Tudatosan?

Volt nekem ilyen járókeretem is, amiben mindig repestem az örömtől, soha nem dőltem fel a küszöbökön, és ráadásul imádtam, ha fotóznak benne.

Elindultam megszeretni magamat

Vannak emberek melletted, akik halálukkal is legalább annyit tanítanak, mint az életükkel. Az én édesapám is ilyen ember volt. Halála nem csak veszteségérzetet ébresztett bennem, de egy hatalmas én-részemet is felfedte, amelyről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Milyen érdekes teremtés az emberi lélek, amely képes egy életen át csak a felszínen evickélni, éppen csak súrolva a mélyebb rétegek külső bugyrait. S ha éppen “semmi” sem történik vele, azt is szépen megtanulja már kisgyerekként, hogy  minden rosszat, negatívat, kellemetlent olyan mélyre nyomjon, hogy soha ne kelljen neki szembenéznie vele. Jól begyakorolt, automatikus mozdulatsorok, mondatok könnyítik meg tudatunk alatt megbújó érzéseinknek a rejtőzködést.

Lerajzoljam neked holnap Nagytatát?

Nehéz írni erről. Már számtalanszor összeálltak a szavak a fejemben, de nem tudtam sorrendbe rakni őket.

Kislánykorom óta tudtam, hogy egy szürke kedd reggel fog megtörténni, miközben épp lefő a kávé, és felszedek két lego-embert a konyha padlójáról. Gyerekként sokszor próbáltam előre átélni azt a pillanatot, amikor megtudom, hogy édesapám meghalt.